A laktózintolerancia nem betegség

A laktózintolerancia nem betegség, hanem az emlősök természetes állapota – írja a qubit.hu

„Testem csupa erő, izom, / mert minden nap tejet iszom!” – gyerekkoromban még ilyen szlogenekkel próbálták az embereket rávenni a tejfogyasztásra, ami a benne lévő kalcium, vitaminok, zsírok és értékes fehérjék tekintetében teljesen érthető is. Van azonban a tejben egy összetevő, aminek a felnőtt szervezetre gyakorolt hatása nem ennyire egyértelműen pozitív: a tejcukoré, vagy más néven laktózé.

Minden emlős képes a tejcukrot megemészteni, azaz szőlőcukorrá és galaktózzá bontani – amíg anyatejen él. De az elválasztás után a tejcukorbontó enzimek termelése megszűnik, és innentől fogva a tejcukrot nem mi, hanem a beleinkben élő baktériumok bontják, puffadást, hascsikarást, hasmenést okozva.

Amennyiben önnél nem jelentkeznek ezek a tünetek egy pohár – vagy inkább egy kancsónyi – tej felhörpintése után, az emberiség azon kisebbségéhez tartozik, amelynek tagjai képesek felnőttkorban is megemészteni a tejcukrot. Ezt egy mutáció okozza az MCM6 nevű gén szabályozó régiójában, amely a laktáz enzim termelését befolyásolja. Ez a mutáció igen elterjedt Európában, északon a populáció 90-99 százaléka képes felnőttkorban is tejcukrot emészteni.

Ezen variánsok elterjedéséért erős pozitív szelekció a felelős. Sokáig úgy gondoltuk, hogy a szarvasmarha és kisebb mértékben a juh, a kecske és a ló háziasításával a tej elérhető tápanyagforrássá vált az amúgy növényi táplálékot kevésbé találó pásztorkodók számára. A legelő állatok a számunkra emészthetetlen füveket alakítják át emészthető táplálékká, elsősorban hússá. Akármilyen tápanyaggazdag élelem a hús, csak az állat leölésével lehet hozzájutni, míg a nőstények tejet akár folyamatosan is adhatnak. A tejfogyasztásra való képesség így jelentős előnyt biztosított az arra képeseknek.

Ez az elmélet nagyjából meg is állja a helyét az afrikai pásztorkodó népek esetében. Afrikában csak egyes népekre jellemző a felnőttkori tejfogyasztás, ahol a száraz éghajlaton a mezőgazdaság nem kifizetődő. Az eurázsiai magyarázat ugyanakkor problémás. Egyrészt Európában igen elterjedt a laktázperzisztencia, azaz a tejcukoremésztés felnőttkorban megmaradó képessége, kizárólag pásztorkodó népeket azonban nem igazán találunk. Az ázsiai sztyeppéken vannak kizárólagosan pásztorkodó népek, akiknek a körében viszont igen alacsony szintű a laktázperzisztencia.

A tejjel az egyetlen probléma a tejcukor, a benne lévő többi tápanyag mindenki számára emészthető/felvehető. A szarvasmarhát tízezer évvel ezelőtt háziasítottuk, de az i.e. 3000 előtti időkből nem igazán találni laktázperzisztens embereket. Viszont tejtermékekre utaló jelek korábbról is ismertek, tehát sajt és joghurt formájában a tej már akkor is biztonságosan fogyasztható volt mindenki számára, amikor a nyers tej emésztésére a felnőttek genetikailag még nem voltak képesek.

A lótej különösen érdekes ebből a szempontból. A háziasított állatok közül a lovak tejének a legmagasabb a cukortartalma, tehát ha valami problémát okoz, akkor az a kancatej. Lovakat i.e. 3500 körül már háziasítottak a közép-ázsiai sztyeppéken. A zablák okozta fog- és állkapocs-elváltozásokból, valamint a lábcsontok deformációjából arra következtethetünk, hogy meg is lovagolták őket. Az agyagedényekre tapadt zsírok elemzéséből pedig az is tudható, hogy kancatejet is fogyasztottak. A kumisz, az erjesztett kancatej, biztonsággal fogyasztható a laktózérzékenyek számára.  

Kazahsztánban ma sem magas a laktázperzisztensek aránya (24-30 százalék), pedig a késő bronzkorban (kb. i.e. 1380–975) minden jel arra utal, hogy a szarvasmarhákat inkább a tejükért tartották, mintsem húsukért. Mongólia ilyen tekintetben még érdekesebb. Népességében ma is kisebb 12 százaléknál a laktóztoleránsok aránya, és a késő bronzkorban sem találunk laktázperzisztens személyeket, ennek ellenére biztosan fogyasztottak tejtermékeket. Egy friss tanulmányhoz a kutatók ősi temetőkben lévő maradványok fogai közötti lepedékből mutattak ki tejre utaló fehérjéket. 

A mongolok a szarvasmarha- és lótartást, valamint feltehetőleg a tejtermékek készítésének módozatait a tőlük nyugatra élőktől vették át, viszont nem keveredtek velük. Európában a sztyeppei állattartás megjelenése egybeesik egy jelentős migrációs hullámmal, amely jelentősen átalakította Európa lakosságának összetételét. Kelet-Ázsiában viszont csak a kulturális újítás terjedt el, a nyugat-ázsiai gének nem.

A tejfogyasztás most is egészséges azok számára, akiknek ez nem okoz gondot. Sokat elmond, hogy egyre inkább a laktázperzisztens címkét illesztjük ezekre az emberekre, és nem az emberiség többségét illetjük a laktózintoleráns jelzővel. A laktózintolerancia valóban nem betegség, hanem az emlősök természetes állapota.

Ahhoz, hogy megértsük, miért és hogyan terjedt el az a mutáció, amely lehetővé teszi a felnőttkori tejfogyasztást, még sokat kell vizsgálódnunk, de ebben sokat segíthet a molekuláris technikákkal felvértezett régészet.

A szerző, Kun Ádám az MTA – ELTE Elméleti Biológiai és Evolúciós Ökológiai Kutatócsoport főmunkatársa.