Két univerzum határán, avagy hová tartoznak a gyengénlátók?

Gyengénlátók. Se nem vakok, se nem épek. Így egy kicsit mindig ismeretlenek maradnak. Ismerjük meg hát őket egy pedagógus és egy édesanya szemével!

Egy kis matek. Az ép látásélesség, latin nevén visus: 1,0. Ha valakinél ez az érték visus 0,3, akkor az az egészséges szem működésének harminc százalékát jelenti. Ilyen fokú látássérülést már gyengénlátásnak hívnak. De vajon minek látja a harmadát, akinek a visusa 0,3? A színeknek? A tárgyaknak? Vagy csak egyharmadnyi távolságig ismer fel bármit is biztonsággal? Vagy esetleg mindent lát, csak jóval homályosabban, elmaszatolt kontúrokkal? Nem tudtam. Elképzelni sem. Pedig próbáltam. Ezerszer, tízezerszer. Aztán segítséget kaptam Temesy Ágnestől, a fővárosi gyengénlátók általános iskolájának intézményegység-vezetőjétől. Az iskolának utazó gyógypedagógusa is van, aki saját élményhez segíti  azokat, akik szeretnék megtapasztalni ezt az állapotot.

Hova is tartozunk?

Egy okos kis eszköz, a szimulációs szemüveg segít abban, hogy átéljük, milyen olvasni, enni, vagy éppen elkapni egy felénk dobott labdát akkor, ha mondjuk látótérkieséssel, csőlátással élünk (ilyenkor a perifériába eső tárgyak láthatatlanok). Az ezzel a tünettel élő gyerekeknek állandóan pásztázniuk kell a környezetüket, mert akár át is eshetnek egy közvetlenül előttük lévő akadályon. S ha a kórkép ennek épp a fordítottja – azaz az érintett gyermek ugyan a periférián jól lát, de az éles látás helye sérült –, azt is kipróbálhatjuk a szimulációs szemüveggel. Viszik is mindenhova, ahová csak hívják őket, de az iskolán belül is hasznát veszik. Ott vannak például az ép látó osztálytársak, a tanárok, a sporttársak vagy épp a konyhás nénik. „Amikor egy kisgyerek felborított egy poharat, és persze minden csuromvizes lett, hát épp csak azt nem kérdezték meg tőle: „Nem látsz?!” Aztán ők is elköltöttek egy ebédet egy ilyen szimulációs szemüvegben, azóta nem szólnak rá a gyerekekre…” – meséli Temesy Ágnes.

Talán azért is vagyunk még mi, felnőttek is bajban – mit gondoljunk, hogyan kerüljünk közelebb a gyengénlátókhoz –, mert ők valahogyan két univerzum határán élnek, se nem vakok, se nem élesen látók.

„És ezt a különleges helyzetet maguk is megélik. A szakma úgy hívja ezt: dilemmás adaptáltság. Míg egy vak gyermek pontosan tudja, hogy ő nagyon más, mint a többiek, és kamaszkorára akár kríziseken keresztül érzi át a súlyát, a gyengénlátó fejében mindig ott sorjáznak a kérdések: »Sérült vagyok? Kell-e engedményeket kapnom, kérnem?« Minden egyes érintett gyermeket egyénileg kell kezelnünk ahhoz, hogy a képességeikhez mérten a lehető legönállóbbak legyenek.”

Egy kicsit vissza a számokhoz. Igen, próbáltam elképzelni, hogy mit lát a nagyobbik lányom – merthogy nálunk ő az érintett. Pontosabban mit nem lát (a visusa 0,3). Ő egyébként úgy jön-megy, sportol, él, mintha tökéletes lenne a látása. Ha találkozol vele, és nem tudod, hogy gyengénlátó, soha nem gondolnád róla. Persze ez egy nagyon széles spektrumú érzékszervi sérülés, és ő szerencsére a „felső tartományba” esik.

„Sőt, ez a tipizálás is igen fellazult az utóbbi időben. Míg évtizedekkel ezelőtt a 0,1 alatti visusú, az akkori terminológia szerinti alig látó gyerekek a vakok között tanultak, ma már, az optikai eszközök robbanásszerű fejlődésének köszönhetően ők is a mi iskolánkba járnak. Amennyi látásmaradványa van a diáknak, mi azt igyekszünk fejleszteni, és ez eltérő pedagógiai módszereket jelent. Ha van látásmaradvány, a középpontban a vizuális nevelés áll, legyen szó akár az írás, olvasás tanításáról is, míg a vak gyerekeknél a tapintáson és a halláson keresztül lehet az ismereteket átadni. Nálunk az utolsó percig, sőt még azután is maradhat a gyermek, tehát akkor is, ha időközben elveszíti a látását. Így tanulóink között mindig van négy-öt vak diák.”

Vendégként az egykori osztályban

Hogy kislányom miért hazudtolja meg a diagnózisát, arra végül a magam laikus, anyai magyarázatát találtam a legmegnyugtatóbbnak. Ő ezzel a szembetegséggel született, adott számú ép látósejttel kell gazdálkodnia egész életében. Ám mivel valójában az agyunkkal látunk ( jó, ha egyáltalán nincs „készülék”, akkor természetesen, ez nem igaz), tehát a látás tanulható, s ő ebbe tanult bele. Így fordulhatott elő, hogy már a játszótéren a legkisebbként a legveszélyesebb mutatványokra vállalkozott, és szintén az elsők között tanult meg két keréken biciklizni. Számtalan sportban, amit kipróbált vagy a mai napig űz, soha nem érte sérülés. Óvodás korában három évig járt labdarúgóedzésre, egyetlen kislányként… úszás nyaranta, korcsolyázás telente, akrobatikus kosárlabda, lovaglás, artistaképzés… tuti, hogy valamit kifelejtettem, de nem is ez a lényeg. És biztonsággal, önállóan közlekedik, paníroz rántott húsnak valót és sorolhatnám.

Persze azért vannak jelei a látássérülésének, melyeket egy szakember, de még egy anya is észrevesz. Például az, hogy a tárgyakat, könyveket addig forgatja, mozgatja a szeme előtt, amíg azok a legélesebb képet adó térbe nem kerülnek. (Egyébként ez volt az első tünet, melyre egészen pici korában felfigyeltünk.)

Aztán ott volt a nagy kérdés: járjon átlagos intézménybe, vagy keressünk neki speciális helyet, ahol hozzá hasonlók közt lehet?

Az, hogy a területi, önkormányzati óvodába íratjuk, nem volt kérdés, és nem is bántuk meg. Ahogyan azt sem, hogy alsós pályafutását is egy többségi iskolában kezdte, ahol minden támogatást megkaptunk. A tanító néni és az iskola többi munkatársa is nyitott volt, utazó gyógypedagógus (ún. tiflopedagógus) foglalkozott a látásfejlesztésével, s folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a gyengénlátók iskolájával is, ahol tanulást segítő eszközöket ajánlottak nekünk. Be is szereztük őket, nagyítót, teleszkópos nyakú kislámpát, az íróasztal felületét megemelő szerkezetet. Ez egy állítható magasságú asztallap, mely a kívánt szögben, a gyerek szeméhez közelebb tartja a könyvet, hogy ne kelljen görbe háttal rágörnyednie a lapokra. Ezt gyermekünk annyira imádta, hogy az első hetekben mindenhová magunkkal kellett vinnünk, függetlenül attól, hogy terveztünk-e olvasós programot, vagy sem. Mintha egy jókora gyúródeszkát kellett volna a hónom alatt cipelnem metrón, piacra, játszóházba… Mindenesetre sikerült oly jó PR-t csinálni ezeknek, hogy az osztálytársak versengtek, ki próbálgassa az érdekes eszközöket a szünetekben. Azóta is visszajár látogatóba.

Hogy miért csak vendég egykori osztályában? A második tanév végén a gyógypedagógusa azt mondta, kis létszámú, speciális osztályban tudna igazán fejlődni, ezért szeptembertől a gyengénlátók általános iskolájában folytatta.

Kertész leszek…

„Az integráció valóban csak akkor lehet sikeres, ha a pedagógusok és a gyerekek befogadó szemléletűek, és a tárgyi feltételek adottak – fűzi hozzá Temesy Ágnes. – Jó, ha a kisdiák emellett találkozik sorstársaival. Mi öt fővel már indíthatunk osztályt, tizenhármas létszám fölött pedig már szét kell bontanunk. Kis csoportban más a dinamika, az összetartás, és csak így tudunk velük személyre szabottan foglalkozni. Az is igaz, hogy egy kis közösségben könnyebben előfordulhat például az, hogy egy gyermek nem igazán talál barátot. S van olyan osztályunk is, ahova egyetlen fiú jár…”

Jó, ha emellett azért minél több időt tölthetnek ép társak között.

„Nálunk szinte vattába vannak csomagolva, szoktuk mondani, önállóságra nevelünk, de védett környezetben, és tudjuk, a középiskola nagyon más világ lesz.”

Abban az életkorban ugyanis már nem várja őket speciális gimnázium vagy szakgimnázium, így zömük többségi iskolába fog járni. Hogy ez jól menjen, az is kell, hogy a család mindent megtegyen érte.

„Lassan harminc éve dolgozom itt, jól tudom, akárcsak a kollégáim, milyen kihívás a szülő számára elfogadni, hogy sérült a gyermeke. Mégis azt mondom, mindkét végletes attitűd káros. Azaz ha a szülő annyira túlfélti a gyereket, hogy például még felsősként is ő öltözteti… márpedig az első randevújára vélhetően egyedül szeretne menni… Ugyanakkor a gyermek el nem fogdása is rombolja a személyiségét, van, ahol ez a probléma.”

A középiskola-választás, az, hogy a gyereknek egyáltalán legyen jövőképe, amúgy is érzékeny terület.

„A jó képességű, szorgalmas gyerekeink a legjobb gimnáziumokban is megállják a helyüket. Mire odakerülnek, a számítógépes ismeretek a kisujjukban vannak, az érettségi, de még a diploma megszerzése sem jelent kivételes gondot számukra. A jogi pálya vagy nyelvtanári hivatás például teljesen megfelelő lehet nekik, de nyolcadik elején segítünk nekik pályaalkalmassági vizsgálatokkal is. Sokan péknek vagy számítógépes adatrögzítőnek tanulnak, biztatjuk őket, hogy más irányban is gondolkodjanak, ilyen például a kertész pálya. Persze el kell ismerni: bármit nem fognak tudni dolgozni, ilyenkor bizony kompromisszumot kell kötni.”

Fordított integráció

S hogy milyenek a mindennapok a gyengénlátók iskolájában? Olyanok is, mint egy másik iskolában, meg nem is. Itt is van becsengetés, kicsengetés, órarend, karneváli szezonban farsang, sportfoglalkozások…

„Atlétika, dzsúdó, csörgőlabda és úszás közül választhatnak a gyerekek – sorolja Temesy Ágnes. – De csak az úszás ajánlott mindenkinek. Hogy a többit elkezdheti-e valaki, az a diagnózisától függ. Hogy óvni kell-e például erős döccenéstől vagy préseléstől, ezt mindig a sportorvos mérlegeli.”

Abban szintén különleges az iskola, hogy két kutya is tagja a tantestületnek. Tücsi, a foxterrier terápiás alkalmakat „vezet”. Hogy ő mily népszerű, azt mondanunk sem kell, akárcsak Grace, a labrador, egy látássérült kolléganő vakvezető kutyája.

„Tücsire nagyon büszkék vagyunk, ő nálunk képeződött ki, és nálunk vizsgázott. Grace mellett pedig a gyerekek megtanulják, milyen szoros a kapcsolat egy munkakutya és gazdája között, ahogyan azt is, hogy felelősségteljes »állása« van, amiért állandó törődés a jutalma.”

De mi van azokkal a gyerekekkel, akik állapotuk miatt nem tudnának hazajárni, pláne, ha messze laknak? Nos, ez egy olyan suli, ahol kollégium is működik: hétfőtől péntekig igyekszik pótolni a családot.

„Nem ritka, hogy a szülők könnyes szemmel hagyják itt a hétévesüket. Érthető, hiszen egy ekkora kisgyereknek még a családjában lenne a helye. De azt is látom, milyen rugalmasak, milyen gyorsan felveszik a ritmust, milyen ügyesen válnak egyre önállóbbá.”

A bejárós gyerekek kiváltságnak tekintik, ha olykor-olykor – például egy hosszúra nyúlt kirándulás után – itt alhatnak. Én már csak tudom, hiszen mindkét kislányom óriási izgalommal várta mindig is az ilyen alkalmakat. Mert a kisebbik, egyébként ép, látó kislányom is idejár.

Ép testvért a tankerület külön méltányossági engedélyével fölvehetünk. S e fordított integrációval mindenki nyer. Hiszen a látó gyerek is érzékennyé válik, megtanul természetes módon bánni, együtt élni sérült társaival, és azt is látja, hogy nem az ő testvére az egyetlen érintett.”

És hogy az ép látó gyerekünk kilóg-e a sorból a gyengénlátók között? Igen. De itt mindenki „kilóg a sorból”, mindenki más szembetegséggel él, mindenki mást lát a világból, mindenki más megtámogatást igényel. Tehát itt senki sem lóg ki a sorból!

S ő hogyan érzi magát?

„Szeretem a sulit, mert itt nem kiabálnak velünk, mint más iskolások tanárai. Lehet mindennap úszni, és táncolni is tanulunk. Ha nem értünk valamit, Csilla néni elmagyarázza. És járok hozzá külön foglalkozásra is az olvasás miatt, már jobban is megy. Az is nagyon jó, hogy sok barátom van. Az osztályban van, aki rosszul lát, van, aki közepesen, és egy fiú ugyanúgy lát, mint én, ő is a testvérével együtt jár ide. De miért kérdezed? Cikket írsz rólunk is?!”

cikk forrása: nlcafe.hu