Látássérültként a hóban való létről

Ahogy visszaemlékszem- azaz gyerekként és még a látásom elveszítéséig –  a tél egyértelmű része volt, hogy esett a hó. Ha pedig  így volt, azért annak ellenére is sokan örültek neki, ha  valahol és valakiknek akadályt jelentett.

Aztán telt-múlt az idő, s egyre jobban tény lett: a globális felmelegedés bizony évszakváltozásokkal, forró nyarakkal és sokkal enyhébb telekkel élt és éli ma már a világát.

Én azt mondom „sajnos”, pedig ma már vakon nem egy esetben sok dologban nekem is nehezítheti az életem, ha mégis leeshet a hó, ha ez meg is marad és még mondjuk kemény és mély is… .

Most, hogy lesz idén hó, azaz fehérség töltheti el a képet, gondoltam megmutatom: miért nehezebb egy látássérültnek, ha havas a táj, a járda, s mi lehet a megoldás.

Szép, hideg és vizes, meg fehér? Mi az? Hát a hó. 😀

Egy látássérült egyik legnagyobb szabadsága, ha közlekedik és bizony ez az egyik legnagyobb kihívása is. Főleg, ha akár egy ismert útvonal megváltozik. Lehet ez egy áthelyezett zebra, egy másfelé fordított virágdoboz, vagy épp a hó.

Merthát ha a gyengénlátók csoportját nézem, ugye köztük is van több típusú gyengénlátást bíró ember, van, akit a nagy fény- a nagy fehérség- tud zavarni.  Vakítja, s így zavarja a megmaradt látásban, az meg a közlekedésben, a biztonságos  eljutásban a céljaihoz.

S ugyan mindig hangoztatjuk, hogy a kontraszt segít, s a fehér rész, meg a „fekete” úttest azért jól elkülöníthető, igenis  van az, akinek ez mégis zavaró tud lenni. Itt pedig segíthet egy jó napszemüveg talán…

A vakok között, akik fehér bottal közlekednek, a megszokott útvonalak átmeneti „változása mindent megkavarhat. Ha a hó elrejt egy repedést, amit előtte megszoktunk, lesimítva eldug egy járdaszegélyt, egy padkát- a bot vége elnyelődik a hóban-, máris nem tudjuk hol is vagyunk. Vagy éppen egyszerűen lesétálhatunk a járdáról, leléphetünk egy lépcsőn és kész lehet a baj.

Ha meg aztán jég is akad a hó alatt, még nehezebb, hiszen a bot vége  is elcsúszik. Ekkor pedig már szinte nem is marad  támpontnak a felülete annak az útrésznek, amin közlekednénk.

Mi lehet a megoldás mégis?

Nekünk sokkal óvatosabban- lassabban, inkább kétszer megfigyelve és megkeresve a biztosabb támpontjainkat egy megszokott útvonalban-  kell közlekedni, s igenis ha olyan adódik, segítséget kérni kell!

Mit segíthetnek mások- a kísérésen, a sejtett padkán, érkező lépcső jelzésén túl?

Ha egy útvonalon a hó eldugta a járdát, – én magam- a saját házunk előtti részen- amint leesett a hó,  vittem a lapátot, seprűt…

Persze nem lehet mindenhol és mindenkor teljesen elseperni, ellapátolni a havat, ám ha módunkban áll, ezzel-is- segíthetjük ha a közelünkben van bottal, vagy gyengénlátóként közlekedő ember.

S talán még a vakvezető kutyával közlekedőknek is segítség, ha az eb lábai nem vesznek el a hóban…

Így tehát amellett, ha gyönyörködünk a fehér mindenben, kicsit gondoljunk azokra is, akik nehezebb módokban tudhatnak közlekedni. Mint az idősek, a mozgássérültek, vagy éppen mi: a látássérültek.

Köszönjük szépen!

Jenei András