
Braille-írás: Hat pont, amely kinyitott egy világot
2026.08.28.
Jenei András podcast – Dudás Zsuzsa: Gyászfeldolgozós tábor – Tovább élni az életet
2026.09.17.Szombaton Budaörsön jártunk az IDESÜSS – Budaörs Napja rendezvényen. Már érkezéskor tudtam, hogy ez nem egy átlagos munkanap lesz. Rengeteg ember, gyerekzsivaj, zene, illatok és mindenfelől érkező lábak – nekem pedig természetesen Ervinre kellett figyelnem.
Nem voltunk egyedül. Velünk tartott András, az alelnök, Kriszta és Rita az adminisztrációs csapatból, Judit gyógymasszőr és férje, Pisti is. Kati is ott volt, erősítette a csapatot. Nem kaptunk túl nagy helyet, ezért néha ügyesen kellett gazdálkodnunk minden négyzetcentiméterrel. Nekem szerencsére nem kell asztal. Elég egy hely Ervin mellett – bár néha abból sem ártott volna egy kicsivel több.
A napunk a szemléletformálásról szólt. Nem hosszú előadásokat tartottunk, hanem rövid, tartalmas beszélgetéseket azokkal, akik megálltak nálunk.
Sokan persze először engem vettek észre. Különösen a gyerekek.
– Meg lehet simogatni?
Ez a kérdés többször is előkerült, és amikor éppen lehetett, kaptam is simogatást bőven. De a simogatásból hamar beszélgetés lett.
Ervin elmesélte az érdeklődőknek, hogyan dolgozom mellette. Hogyan vezet egy vakvezető kutya, mire kell figyelnem, és hogyan segítek neki a közlekedésben.

Így azok, akik talán csak egy labradort láttak meg messziről, néhány perccel később már egy kicsit többet tudtak arról is, mit jelent vakvezető kutyával közlekedni.
Jenei Andris a fehérbotos közlekedést mutatta be az érdeklődnek ,hogy hogy is közlekedik egy vak ember a fehérbottal mikor mit hogy kell kitapogatnia ahhoz ,hogy ne menjen neki semminek.
Kriszta tapintható játékokkal készült. Ezeknél nem a szem volt a főszereplő: kézzel, tapintással kellett felfedezni a dolgokat. Rita közben igazi csillámtetkó-készítő mesterré változott. A gyerekek sorra kapták a csillogó mintákat.
És ekkor történt valami egészen apró.
Két kislány odajött Ervinhez. Büszkén szerették volna megmutatni neki a frissen elkészült csillámtetkójukat.
Csakhogy Ervin nem tudta megnézni.
Egy pillanatra megállt a helyzet. A kislányok ott szembesültek azzal, hogy amit ők olyan természetesen mondanak – „Nézd!” –, az Ervinnek egészen mást jelent.
Nem kellett hozzá előadás. Nem kellett magyarázó tábla sem.
Egy csillámtetkó elég volt hozzá.
Talán éppen az ilyen pillanatok miatt fontosak ezek a rendezvények. A vakság egy rövid időre nem valami távoli, elképzelt dolog volt számukra.
Ott állt előttük egy ember, akinek szerettek volna megmutatni valamit, és rájöttek, hogy ehhez most más utat kell találniuk.
Közben Judit is gondoskodott a látogatókról. A vállalkozó kedvű, elfáradt vendégek kipróbálhatták a gyógymasszázst. Volt, aki néhány percre leült hozzá, majd könnyebb vállakkal indult tovább.
Én pedig tettem a dolgomat. Néha dolgoztam, néha bemutatkoztam, néha
hagytam, hogy megsimogassanak. Közben figyeltem Ervinre és arra a sok
emberre, aki körülöttünk mozgott.
A nap végére arra jutottam, hogy a szemléletformáláshoz nem mindig kellenek nagy dolgok. Néha egy tapintható játék kell hozzá. Néha egy beszélgetés.
Néha egy vakvezető kutya, akit egy gyerek szeretne megsimogatni.
És néha csak két kislány egy frissen elkészült csillámtetkóval, akik egyszer csak rájönnek, hogy megmutatni valamit nem feltétlenül csak a szemünkkel lehet.
Én pedig ott feküdtem Ervin mellett.
Mert néha az is a munkám része, hogy miattam megálljanak.
A többit már elvégzi egy beszélgetés.
Vackor







