Braille-írás: Hat pont, amely kinyitott egy világot

Van egy írás, amelyet a látó ember első pillantásra talán különösnek talál. Nincsenek benne betűk a megszokott értelemben, mégis lehet vele olvasni, írni, tanulni, zenét lejegyezni, számolni, sőt ma már számítógépet és okoseszközöket is használni.

Ez a Braille-írás, vagy ahogy sokan nevezik, a pontírás.

A rendszer alapja mindössze hat pont. Ezek egy két oszlopból és három sorból (azt szoktam mondani, hogy olyan, mint a dobókockán a hatos szám, persze állított nézőpontban) álló kis cellában helyezkednek el, és a különböző pontkombinációk adják a betűket, számokat, írásjeleket és egyéb jeleket.

(Például az „A” betű a legfelső bal oldali első pont magában, s így is hívják, hogy az „egy” ;az „Á” betűt pedig a jobb felső sarokban levő pont magában jelzi,  azaz ez meg a „négyes”…) 

Hat ponttal összesen 64 különböző kombináció hozható létre.

A Braille története egy francia kisfiú története is. Louis Braille 1809-ben született, és hároméves korában egy baleset következtében elvesztette a látását. Párizsban, a vak fiatalok intézetében tanult, és mindössze tizenöt éves volt, amikor kidolgozta saját, tapintással olvasható írásrendszerének első változatát.

Az ötlethez egy korábbi rendszer adta az ihletet. Charles Barbier francia katonatiszt olyan domború pontokból álló kódot fejlesztett ki, amelyet eredetileg katonai célokra szántak, hogy a katonák fény nélkül is üzeneteket tudjanak olvasni. Braille azonban felismerte, hogy a rendszer túl nagy és nehézkes az ujjal való olvasáshoz, ezért átalakította. A tizenkét pontos megoldás helyett hat pontot használt, és egyetlen ujjbeggyel érzékelhető méretű jeleket hozott létre.

Van ebben egy különös történelmi irónia is. Braille életében az új írásrendszert még nem fogadták el széles körben. A francia állam csak 1854-ben, két évvel a feltaláló halála után ismerte el hivatalosan. Louis Braille tehát úgy halt meg, hogy nem érhette meg találmányának világméretű sikerét.

Magyarországon sem egyik napról a másikra honosodott meg. A Braille-féle pontírás hivatalos bevezetése a vakok intézetében 1893-ban történt meg. Az első magyar pontnyomású olvasókönyv 1898-ban jelent meg, és a magyar Braille-ábécé azóta többször változott, mire kialakult a ma használatos rendszer.

(Ma már szabvány alapján használható, azaz  például megvan, hogy a hivatalos  helyeken, a gyógyszerdobozokon akár milyen méretű kell legyen egy betű, hány milliméterre kell kiemelkedjen a síkból a pont a papíron, stb.) 

A magyar Braille azért is érdekes, mert a magyar nyelv sajátosságaihoz kellett igazítani. Nálunk külön jelük van például a cs, gy, ly, ny, sz, ty és zs betűknek. Vagyis ami a síkírásban két betű, az a Braille-ben egyetlen karakter lehet. Ez elsőre furcsának tűnhet, de tulajdonképpen logikus: a Braille nem egyszerűen a nyomtatott betűk kitapintható másolata, hanem önálló írásrendszer.

S itt kapcsolódik össze a Braille története az enyémmel.

Amikor elveszítettem a látásomat, engem is megtanítottak a Braille-írás alapjaira. A betűk egy részét megtanultam, megismertem a pontokat, és akkor még úgy gondoltam, hogy talán ez lesz az egyik legfontosabb eszközöm az új életemben. Aztán kiderült, hogy nálam valami egészen más jelent akadályt.

Akkor még cukorbeteg voltam, ezért naponta többször meg kellett szúrnom az ujjaimat a vércukorszintem ellenőrzéséhez. Az ujjaim egyszerűen nem tudták úgy érzékelni a Braille apró, kidomborodó pontjait, ahogyan ehhez szükség lett volna. Amit más az ujjbegyével egy pillanat alatt megkülönböztetett, azt én sokszor csak bizonytalanul vagy egyáltalán nem éreztem. Így végül lemondtam a Braille teljes megtanulásáról, későbbi használatáról… 

Lehet, hogy ebben volt egy kis kényelem. Lehet, hogy egy kis lustaság is. De az is biztos, hogy közben megérkezett az életembe a technika. Először a hangos eszközök, később a számítógép és a képernyőolvasó programok, ma pedig már az okostelefonok és más okoseszközök. Amit korábban csak pontokból lehetett volna elolvasnom, azt ma sok esetben egy beszédszintetizátor olvassa fel nekem.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Braille elavult lenne. Éppen ellenkezőleg. A Braille egyik legfontosabb tulajdonsága éppen az, hogy önálló olvasási élményt ad annak, aki használja. Nem egy gép hangján hallja a szöveget, hanem a saját ujjával olvassa el. Megismeri a szavak alakját, érzékeli a betűket, az írásjeleket, a szöveg tagolását. Ez különösen sokat jelenthet azoknak, akik születésük óta vakok, vagy nagyon korán veszítették el a látásukat. Számukra a Braille nem valamiféle pótlék a látás helyett, hanem az írott nyelv közvetlen megtapasztalásának egyik természetes módja lehet.

A Braille-t természetesen nem minden látássérült ember használja. Saját tapasztalataim és ismereteim alapján ma Magyarországon a vak és látássérült embereknek csak egy kisebb része, nagyjából tíz százaléka használja igazán aktívan a Braille-t. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többiek számára ne lenne fontos, vagy hogy elveszítette volna a jelentőségét. A technika fejlődésével rengeteg új lehetőség jelent meg, és mindenki megtalálhatja azt az eszközt vagy eszközkombinációt, amely számára a legkényelmesebb és leghatékonyabb.

A hang sok mindenre kiváló, de a Braille olyasmit ad, amit a beszéd nem tud teljesen pótolni: az írott szöveg közvetlen, pontos érzékelését. Egy Braille-kijelzőn például el lehet olvasni egy szöveget, ellenőrizni lehet egy szó pontos írásmódját, a központozást, egy programkódot vagy egy táblázat szerkezetét. A Braille ma már nem feltétlenül papírlapokat és hatalmas, többkötetes könyveket jelent. Elektronikus Braille-kijelzővel számítógéphez és telefonhoz is kapcsolható. A hang és a Braille ezért sok embernél nem egymás vetélytársa, hanem egymás kiegészítője.

Magyarországon ennek szép példája a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének, az MVGYOSZ-nak a Louis Braille Könyvtára. A könyvtár története egészen 1903-ig nyúlik vissza, amikor egy vak munkásokból álló önképző kör tagjai 23 verseskötetet másoltak le saját használatra. Ez lett a későbbi Braille-könyvtár alapja. A gyűjtemény azóta folyamatosan bővült, és ma is a magyarországi Braille-kultúra egyik legfontosabb központja.

S nagyon fontos, hogy a Braille-könyvtár nem a hangoskönyvtár ellenpólusa. Nem arról van szó, hogy az egyik elvonja a jelentőségét a másiktól. Éppen ellenkezőleg: kiegészítik egymást. Az MVGYOSZ ma már egységesített katalógusban kínálja a Braille- és a hangoskönyveket, így egy műnél meg lehet nézni, hogy milyen formátumban hozzáférhető. A könyvtárban több mint ötezer különböző mű közül lehet választani, a Braille-ben elérhető könyvek pedig folyamatosan bekerülnek a katalógusba.

A Braille-nek ráadásul nem csak egyetlen változata létezik. A világ különböző nyelveihez és területeihez különböző Braille-kódokat alakítottak ki. Van például angol, francia, arab, héber, kínai és számos más nyelvhez alkalmazott változat. Egy nemzetközi összefoglaló 133 nyelvhez 137 különböző Braille-ábécé- és írásjelrendszert sorol fel, 142 ország adatait bemutatva.

Na és még egy érdekesség: a Braille nem áll meg a betűknél. Létezik Braille-zenei lejegyzés, matematikai és tudományos jelölés, valamint számítástechnikai Braille is. Vagyis Louis Braille találmánya nem egyszerűen egy „vak ábécé” lett, hanem egy olyan tapintható írásrendszer, amely egészen különböző információk rögzítésére alkalmas.

Ma, amikor egy telefon felolvassa az üzeneteinket, egy számítógép beszél hozzánk, és a mesterséges intelligencia akár egy fényképen látható szöveget is képes felismerni, könnyű azt gondolni, hogy a Braille lassan a múlt része lesz. Én azonban inkább úgy látom, hogy helye lett a sokféle lehetőség között. Van, akinek a Braille a legfontosabb olvasási és írási eszköze, másnak a beszédtechnika, megint másnak a kettő együtt.

Nekem végül nem a Braille lett a mindennapi olvasás eszköze. Az ujjaim és a körülmények miatt más utat választottam, és ma már a technika segítségével olvasok, dolgozom és tájékozódom. De attól még pontosan tudom, mit jelent az a hat apró pont.

Hat pont, amelyekből betűk születnek. Hat pont, amelyekből szavak, könyvek, zene és tudás állhat össze. És hat pont, amelyek több mint kétszáz évvel Louis Braille után még mindig azt bizonyítják, hogy az írás nem feltétlenül a szemnek készül. Néha az ujjbegynek.

Ezért talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy valaki Braille-t használ-e vagy hangot. Hanem az, hogy legyen lehetősége megtalálni azt az utat, amelyen keresztül számára az írott világ valóban hozzáférhetővé válik.

 J.A.

(A képen egy kéz érinti egy Braille-írással teli nyitott könyv oldalát. A könyv oldalán apró kiemelkedő pontok láthatók, amelyek a Braille-írást alkotják. A jobb felső sarok felé meleg, aranyszínű fény vetül, amelyen néhány kör alakú fényfolt látható. A háttér homályos, és az egész kép nyugodt, megvilágított.)